2006. március 24., péntek
Bruce Sterling Bruce Sterling
MANEKI NEKO
– Nem bírom tovább – mondta a bátyja.
Cujosi Simizu elgondolkodva nézte a pasokonja képernyőjét. A bátyja arca fénylett az izzadtságtól, egész éjszaka piálhatott. – Hiszen az csak egy karrier – mondta Cujosi, miközben felült a futonon és megigazította a pizsamáját – Túl sokat idegeskedsz!
– Az a rengeteg túlóra! – nyögte a bátyja. A Shibuya negyedből telefonált, valami bárból. A háttérben egy középkorú hivatalnoknő karaokézott, elég rosszul. – És a vizsgák, maga a pokol! A vezetői képzések! A termelékenységi tesztek! Épp csak élni nincs időm!
Cujosi együttérzően felmordult. Nem szerette ezeket a késő éjszakai videotelefonhívásokat, de úgy érezte, kötelessége végighallgatni a testvérét. A bátyja rendes srác volt, mielőtt elment egy elit diplomát csinálni a Waseda Egyetemre, belépett egy nagy céghez és szakmai ambíciókra tett szert.
– Fáj a hátam – zsörtölődött a bátyja. – Fekélyem is van. Őszülök. Érzem, hogy ki fognak rúgni. Mindegy, milyen lojális az ember a nagy cégek iránt, azok már nem lojálisak az alkalmazottaik iránt. Nem csoda, hogy iszom.
– Meg kéne házasodnod! – mondta Cujosi.
– Nem találom a megfelelő lányt. A nők nem értenek meg. – Megrázkódott. – Cujosi, tényleg teljesen kétségbe vagyok esve! Összetör a piaci nyomás! Nem kapok levegőt! Meg kell változtatnom az életemet. Azt gondoltam, kolostorba vonulok. Komolyan mondom! Hátat akarok fordítani az egész modern világnak!
Cujosi megijedt. – Nagyon részeg vagy, ugye?
A bátyja közelebb hajolt a képernyőhöz. – Nagyon is bírnám az életet egy kolostorban. Ott olyan csönd van. Mondogatjuk a szútrákat, elmélkedünk a létről. Vannak szabályok meg értelmes jutalmak. Pont olyan, mint a japán üzleti élet a régi szép időkben.
Cujosi hitetlenkedve felmordult.
– Múlt héten elmentem egy különleges helyre a hegyekbe... az Aso-hegyre – árulta el a bátyja. – A szerzetesek, hát ők tudták, mit kell kezdeni valakivel, aki bajban van, valakivel, akit kiégetett a modern élet. A szerzetesek megvédenek a világtól. Nincsenek számítógépek, nincs telefon, nincs fax, nincs e-mail, nincs túlóra, nincs munkába járás, semmi ilyesmi. Szép, békés hely, soha nem történik semmi. Tényleg, olyan, mint a paradicsom.
– Ide figyelj, bátyó – mondta Cujosi – nem vagy igazán vallásos természetű ember. Egy nagy külker-cég osztályvezetője vagy.
– Hát... lehet, hogy tényleg nem jönne be nekem a vallás. Az is eszembe jutott, hogy megszöknék Amerikába. Ott se nagyon történik semmi.
Cujosi elmosolyodott. – Ez már jobban hangzik! Amerika kitűnő vakációs úticél! Épp ez kell neked, egy hosszú nyaralás! Ráadásul az amerikaiak tök barátságosak lettek, mióta lemondtak a pisztolyaikról.
– De nem tudom megcsinálni – sírta a bátyja – egyszerűen nem merem. Nem hagyhatom itt mindazt, amit ismerek, nem bízhatom magam idegenek jóindulatára!
– Pedig az nekem mindig bejön – mondta Cujosi. – Talán neked is ki kéne próbálnod.
Cujosi felesége megmozdult a futonon. Cujosi suttogni kezdett. – Bocs, most le kell tennem. Hívj fel, mielőtt valami meggondolatlan dologba kezdesz!
– Ne mondd meg apának! – mondta Cujosi bátyja. – Annyit idegeskedik.
– Nem mondom meg apának. – Cujosi megszakította a hívást és a képernyő elsötétült.
Cujosi felesége nehézkesen a másik oldalára fordult. Héthónapos terhes volt. A mennyezetre meredve szuszogott. – Megint a bátyád hívott? – kérdezte.
– Ja. Megint előléptették a cégnél. Még több felelősség. Most ünnepel.
– Jól hangzik – mondta a felesége diplomatikusan.
Másnap reggel Cujosi sokáig aludt. Saját kis cége volt, akkor dolgozott, amikor akart. Szakmájára nézve Cujosi videoformátum-frissítő volt. Régi, elavult formátumú videókat írt át új, minőségi táregységekre. Ezt csak szakértő szemmel lehetett igazán jól csinálni. Cujosi ügyességének híre ment a hálózaton, így annyit dolgozhatott, amennyit csak akart.
Tízkor megjött a postás. Cujosi félbehagyta nyers tojásos mizo levesből álló reggelijét és aláírta az átvételi elismervényt egy szétesőfélben lévő huszadik századi analóg videokazettákat tartalmazó küldeményről. A postás hozott még egy expressz adag epret és egy üveg házi készítésű savanyúságot is.
– Savanyúság! – mondta a felesége lelkesen. – Az emberek olyan kedvesek hozzám, amióta várandós vagyok!
– Van fogalmad kitől kaptuk?
– Valakitől a hálózatból.
– Szuper.
Cujosi bekapcsolta a mediátorát, megtisztította a szupravezető fejeket és megvizsgálta az ősi kazettákat. Házi videók voltak a nyolcvanas évekből. Valakinek a nagymamája, gyerekkorában, gondolta Cujosi. Az antik szalag jelentős része lepattogzott, elvesztette a polarizációját.
Cujosi munkához látott az asztali fraktálalapú részletgenerátorral, a képstabilizátorral és a sorváltás-elemző algoritmusokkal. Mikor elkészül, Cujosi új digitális kópiája élesebb, tisztább és egységesebb lesz, mint az eredeti.
Cujosi élvezte a munkáját. Gyakran küldtek neki olyan videoszalagokat, amelyek valamilyen szempontból érdekes archív anyagot tartalmaztak. Ezeket a képeket felrakta a hálóra. A legnagyobb hálózati adatbázisok, a keresőhadseregekkel, indexelőkkel és katalogizálókkal elég különös dolgok iránt is érdeklődtek. A hálózati gépek persze soha nem fizettek az információért, hiszen a globális információs hálózatok non-profit alapon működtek. De a hálózati gépek nagyon udvariasak voltak, kiválóan értették a net etikettjét. A szívességeket szívességekkel hálálták meg, és mivel ezeknek a gépeknek kiváló és hatalmas memóriájuk volt, egyetlen jó cselekedetet sem felejtettek el soha.
Cujosi és neje ebédre rament ettek narutoval, aztán az asszony vásárolni indult. Közben megint érkezett valami, egy nemzetközi csomagküldő szolgálattal. A csomag Darwinból, Ausztráliából érkezett, és cuki babaruhák voltak benne. A felesége kedvenc színében, napsugár-sárgában.
Cujosi végzett az első kazetta átírásával egy új kristálylemezre. Ideje volt szünetet tartani. Kiment a lakásból, beszállt a liftbe és elsétált a sarki kávézóba. Dupla jeges mokkát kért és hitelkártyával fizetett.
Megcsörrent a pokkekonja. Cujosi levette az övéről és felvette. – Kérjen egyet elvitelre is – mondta a gép.
– OK – mondta Cujosi, és letette. Vett még egy kávét, rátett egy fedőt és kijött a boltból.
Cujosi tömbjének bejárata közelében egy öltönyös fickó ült egy padon a parkban. Drága öltönye volt, de úgy tűnt, mintha a pasi benne aludt volna. Mindkét kezével a fejét fogta és enyhén ringatózott előre-hátra. Az arca borostás volt, a szeme pedig vörös.
A pokkekon megint megcsörrent. – Neki lesz a kávé? – kérdezte Cujosi.
– Igen – mondta a pokkekon, – nagy szüksége van rá.
Cujosi odament a megborult üzletemberhez. A férfi felnézett, ilyedten összerándult, mintha arra számítana, hogy belerúgnak. – Mi az? – kérdezte.
– Tessék – mondta Cujosi, és a kezébe nyomta a poharat. – Dupla jeges mokka capuccino.
A férfi kinyitotta a poharat és beleszagolt. Hitetlenkedve nézett fel. – Ez a kedvenc kávém... ki maga?
Cujosi felemelte a karját és egy kézjelet mutatott: az ujjait, mint egy macska mancsát, begörbítette. A férfi nem ismerte fel a gesztust. Cujosi vállat vont és rámosolygott. – Nem fontos. Néha igazán jól jön az embernek egy kávé. Maga most kapott egy kávét. Ennyi az egész.
– Hát... – A férfi óvatosan kortyolt egyet a pohárból, aztán hirtelen elmosolyodott. – Nagyon finom. Köszönöm!
– Szívesen. – Cujosi hazaindult.
A felesége megjött a vásárlásból. Új cipőt vett magának. A terhességtől feldagadt a lába. Óvatosan leült a kanapéra és felsóhajtott.
– Olyan drágák az ortopéd cipők! – mondta a sárga papucscipőre pillantva. – Remélem, nem találod nagyon csúnyának!
– Neked igazán remekül áll – mondta bölcsen Cujosi. A feleségével egy videoboltban ismerkedett meg. A nő épp hitelkártyával fizetett egy primitív, ötvenes évekbeli fekete-fehér amerikai rajzfilmeket tartalmazó lemezért. A pokkekon bíztatta, hogy menjen oda hozzá és kezdeményezzen beszélgetést Félixről, a Macskáról. Félix az egyik első tévés rajzfilmsztár volt, Cujosi nagy kedvence.
Egyedül Cujosi túl félénk lett volna ahhoz, hogy leszólítson egy vonzó nőt, de a hálón nincsenek idegenek. Ez a tény adta az önbizalmat, hogy megszólítsa őt. Mint hamar kiderült, a lány nagy örömmel beszélt arról, hogy mennyire imádja a cuki antik rajzfilmmacskákat. Aztán együtt ebédeltek. A következő héten randevúztak. A karácsony estét egy szerelmesek szállodájában töltötték együtt. Sokmindenben hasonlítottak egymásra.
A lány úgy jelent meg Cujosi életében, mint egy kis kegyelmi ajándék, mint egy ajándék Félix, a Macska varázsdobozából. Cujosi soha nem múló hálát érzett ezért. Most, hogy megházasodott és apai örömök elé nézett, Cujosi Simizu úgy érezte, élete kezd biztos alapot nyerni. Most már egy férfi szerepét kellett játszania. Tudta, hogy ki volt, és tudta, hogy hol áll. Az élet jó volt hozzá.
– Rádférne egy hajvágás – mondta a felesége.
– Igaz.
A felesége egy ajándékcsomagot húzott elő a bevásárlótáskából. – Elmennél a Daruma Hotelbe hajat vágatni és átadni ezt a dobozt a kedvemért?
– Mi van benne?
Cujosi felesége kinyitotta a kis fa ajándékdobozt. Fehér szivacsbélésen egy maneki neko feküdt. A mosolygó fehér porceláncica az egyik mancsát felemelte, szerencsét kívánva integetett.
– Nincs még elég ilyened? – kérdezte Cujosi – Még a bugyid is maneki neko-s.
– Nem magamnak vettem. Ajándékba valakinek, aki a Daruma Hotelben szállt meg.
– Aha.
– A dobozt a cipőboltban kaptam valami külföldi nőtől. Amerikainak tűnt. Nem beszélt japánul, de nagyon szép cipője volt...
– Ha a hálózat adott neked egy kis macskát, akkor neked kellene elvégezned ezt a feladatot, drágám.
– De drágám, – sóhajtott a felesége – annyira fáj a lábam, és egyébként is le kell vágatnod a hajadat, nekem meg vacsorát kell főznöm, és ez egyébként sem egy szép maneki neko, csak egy olcsó szuvenír. Nem tennéd meg helyettem?
– Na jó, rendben – válaszolta Cujosi – Továbbítsd a pokkekon-utasításaidat az enyémre, és meglátom, mit tehetek.
Az asszony elmosolyodott. – Tudtam, hogy számíthatok rád. Olyan jó vagy hozzám.
Cujosi magával vitte a dobozkát. Örömmel vállalta el a kis feladatot, mert parányi, hat-tatamis lakásukban nem mindig volt könnyű kezelni a terhes asszony hirtelen hangulatváltozásait. A környék jó volt, de remélte, hogy még a gyerek születése előtt sikerül nagyobb lakást találnia. Talán egy olyat, amihez egy kis műterem is van, ahol bővíthetné a vállalkozását. Tokióban nagyon nehéz volt rendes lakást találni, de a net már tudott róla. Napról napra ismeretlen barátok dolgoztak, hogy megoldják Cujosi lakásproblémáját. Ha teljesíti netes kötelezettségeit, Cujosi bízhatott benne, hogy egy szép napon akad valami igazán jó lakás.
Cujosi bement a helyi játékterembe és nyert fél liter sört és egy metrókártyát. A sört megitta, aztán fogta az új metrókártyát és betuszakolta magát egy metróba. Ebisunál szállt le, és bekapcsolta a pokkekonján Tokió térképét, hogy megtalálja a hotelt. Olyan helyek mellett ment el, mint a Csokileves, a Friss Fizikum és az Aladdin Mai-Tai Panico Pékség.
A Daruma Hotelben bement a szálloda fodrászatába, amit Daruma Planétának hívtak. – Segíthetek? – kérdezte a recepciós.
– Azt gondoltam, borotválás és igazítás – mondta Cujosi.
– Van időpontja?
– Sajnos nincs. – Cujosi tett egy gesztust a kezével.
– A nő visszajelzett, titkozatos ujjmozdulatok egész sorával. Cujosi nem ismerte fel a mozdulatokat. A nő nem Cujosi hálózatához tartozott.
– Na, nem baj – mondta a recepciós kedvesen – majd Nahoko megcsinálja.
Nahoko épp a pihéket borotválta Cujosi homlokán nagy óvatosan, amikor megint megcsörrent a pokkekon. Cujosi felvette.
– Menjen fel a negyedik emeleti női vécébe – mondta a pokkekon.
– Sajnos nem tehetem. Cujosi Simizu vagyok, nem Ai Simizu. És egyébként is, épp vágják a hajam.
– Értem, – mondta a gép – rekalibrálok. – Letette.
Nahoko végzett Cujosi hajával. Jó munkát végzett. Cujosi sokkal jobban nézett ki. Ha az ember otthon dolgozik, különösen ügyelnie kell a külsejére. A pokkekon megint csörögni kezdett.
– Igen? – mondta Cujosi.
– Vegyen egy üveg bay rum arcszeszt és vigye ki.
– Rendben. – Letette. – Nahoko, lehet itt bay rum arcszeszt kapni?
– Fura, hogy ezt kérdezi – válaszolta Nahoko –, ma már szinte soha senki nem kér bay rumot, de nálunk épp van raktáron.
Cujosi megvette az arcszeszt és kilépett a fodrászatból. Nem történt semmit, úgyhogy vett egy manga képregényt és várt. Aztán odajött hozzá egy szőrös, szőke idegen, aki rövidnadrágot, trópusi inget és szandált viselt. A külföldi kameratáskát és ódivatú pokkekont cipelt. Hatvan körülinek látszott és nagyon magas volt.
A férfi angolul beszélt a pokkekonjába. – Elnézést, – mondta a pokkekon, japánra fordítva, amit a férfi mondott – nincs magánál egy üveg bay rum arcszesz?
– De igen. – válaszolta Cujosi – Tessék.
– Hála Istennek! – mondta a férfi a fordítógépen keresztül. –Már mindenkit megkérdeztem a hallban. Elnézést a késésért!
– Semmi gond. – mondta Cujosi – Szép pokkekonja van.
– Hát, – mondta a férfi – tudom, hogy elég öreg és divatjamúlt. De tervezem, hogy amíg Tokióban vagyok, veszek egy újat. Azt hallottam, kosárszám árulják a pokkekonokat az Akibara elektronikai piacon.
– Így is van. Milyen fordítóprogramot futtat? A fordítója úgy beszél, mint egy oszakai.
– Fura a kiejtése? – kérdezte a turista aggódva.
– Hát, nem szoktam panaszkodni, de... – Cujosi elmosolyodott. – Cseréljünk meisit. Adok egy másolatot a legújabb freeware fordítóprogramból.
– Az igazán jó lenne. – Megnyomtak néhány gombot, hogy átküldjék egymásnak elektronikus névjegykártyáikat egy hálózati kapcsolaton.
Cujosi kinyitotta a férfi elektronikus kártyáját. Zimmermannak hívták. Zimmerman úr Új-Zélandról érkezett. Cujosi elindította a feltöltőprogramot. Modern pokkekonja elkezdte az új fordítóprogram áttöltését Zimmerman gépére.
A Daruma halljába egy nagytermetű, válltöméses öltönyt viselő amerikai férfi lépett be. Napszemüveget viselt és láthatóan izzadt a nyári hőségtől. Hatalmas termetű férfi volt, mintha sokat edzett volna. Egy japán nő követte. A nő elegáns ruhát viselt, sötétkék kosztümöt, kalapot, napszemüveget. Diplomatatáska volt nála. A tekintete riadt volt.
Kísérője megfordult és a szemét a londinerekre szegezte, akik több bőröndöt hoztak utánuk. A nő határozott léptekkel a recepcióhoz ment és sürgetően beszélni kezdett a recepcióshoz.
– Én nagyra tartom a gépi fordítást – mondta Cujosi a magas új-zélandinak. – komolyan azt hiszem, hogy a számítógépek segítségével az emberek sokkal emberibb kapcsolatokat alakíthatnak ki.
– Tökéletesen egyetértek – válaszolta Zimmerman Úr a gépén keresztül –, emlékszem, amikor először jöttem a maguk országába, még évekkel ezelőtt. Nem volt nálam hordozható fordítógép. Valójában nem volt semmim, csak egy nyomtatott kifejezésgyűjtemény. Valahogy bementem egy bárba, és...
Zimmerman elhallgatott és a pokkekonjára meredt. – Ajajj, utasítást kaptam. Azonnal fel kell mennem a szobámba.
– Akkor elkísérem, amíg befejeződik a szoftverfeltöltés – mondta Cujosi.
– Igazán kedves. – Beszálltak a liftbe. Zimmerman a negyedik emelet gombját nyomta meg. – Szóval, mint mondtam, egyik éjjel bementem egy bárba Roppongiban, mert jetlagem volt, és szerettem volna enni valamit...
– És?
– És akkor ez a nő... hát érti, ez a nő egy külföldieknek való bárban lógott késő éjjel a Ropponi negyedben, és nem volt rajta valami sok ruha, és úgy tűnt, semmivel sem jobb, mint amilyennek lennie kell...
– Azt hiszem, értem, mire gondol.
– Szóval, kaptam egy menüt, de az tele volt kanjikkal, vagyis katakanákkal, vagy romanjikkal, vagy hogy is hívják azokat a betűket, és épp azon erőlködtem, hogy megértsek valamit azokból a furmányos ideogrammákból... – a lift megállt, ők meg kiléptek a hotel negyedik emeletének szőnyeggel borított előterébe. – Szóval kinyitottam az étlapot, rámutattam az egyik előételre, és azt mondtam annak a lánynak... – Zimmerman hirtelen megállt és a képernyőjére meredt. – Bocsánat, épp történik valami. Egy pillanat.
Zimmerman gondosan áttanulmányozta a pokkekonján megjelenő utasításokat. Aztán előhúzta az arcszeszt a rövidnadrágja zsebéből és lecsavarta a kupakot. Lábujjhegyre állt, felnyújtózkodott és gondosan beöntötte az üveg tartalmát a mennyezet alatti ventillátor-rácson.
Zimmerman visszacsavarta a kupakot, majd az üres üveget visszatette a zsebébe. Aztán megint a pokkekonjára nézett. Összeráncolta a homlokát és megrázta a gépet. A képernyő nem változott. Úgy tűnt, Cujosi új fordítóprogramja túlterhelte Zimmerman ódivató oprendszerét. A pokkekon lefagyott.
Zimmerman mondott néhány bocsánatkérő mondatot angolul. Aztán elmosolyodott és széttárta a karját. Meghajolt, bement a szobájába és bezárta az ajtót.
A japán nő és izmos amerikai kisérője belépett az előtérbe. A férfi gyanakvóan nézett Cujosira. A nő kinyitotta az ajtót egy mágneskártyával. A keze remegett.
Megszólalt Cujosi pokkekonja. – Hagyja el az előteret! – mondta a gép – Menjen le a földszintre! Szálljon be a liftbe a londinerrel!
Cujosi követte az utasításokat.
A londíner épp beszállt a liftbe a nő poggyászával. Cujosi is beszállt a liftbe, gondosan a fém poggyászkocsi mögé lépve. – Hányadikra, uram? – kérdezte a londíner.
– A nyolcadikra – improvizált Cujosi. A londiner megfordult, hogy megnyomja a gombokat. Majd maga elé meredt, kesztyűs kezeit összefonva.
A pokkekon némán egy sor szöveget írt ki a képernyőre. "Tegye az ajándékcsomagot a nő utitáskájába!"
Cujosi a kék, zippzáros táskát a kocsi hátsó részén találta meg. Pillanatok alatt kinyitotta a zippzárat, berakta a dobozt a maneki nekoval és behúzta a zippzárt. A londiner semmit sem vett észre. A kocsit maga után húzva kiszállt a liftből.
Cujosi kicsit hülyén érezte magát, amikor kiszállt a nyolcadikon. Végigsétált a folyosón, talált egy csendes sarkot egy jégautomata mellett és felhívta a feleségét. – Mi a helyzet? – kérdezte.
– Ó, semmi különös. – válaszolta Ai. – Jó a hajad! Mutasd hátulról is!
Cujosi a tarkójához emelte a pokkekont.
– Szépen dolgoznak – mondta a felesége elégedetten. – Remélem, nem volt túl drága. Most már hazajössz?
– Kicsit furcsa dolgok történnek itt a szállodában – válaszolta Cujosi. – Lehet, hogy egy darabig még maradok.
A felesége összehúzta a szemöldökét. – Ne késd le a vacsorát! Bonitohalat eszünk.
Cujosi megint lement a lifttel. A negyediken megállt. A nő amerikai kísérője szállt be a liftbe. Folyt az orra, a szeméből ömlöttek a könnyek.
– Minden rendben? – kérdezte Cujosi
– Nem beszélek japánul – morogta a férfi. A lift ajtaja becsukódott.
A férfi mobiltelefonja recsegve életre kelt. Először fájdalmas sikoly, majd izgatott, angolul beszélő női hang hallatszott. A férfi elkáromkodta magát és szőrös öklével a lift vészkapcsolójára csapott. A lift egy rántással megállt. Valahol csörögni kezdett egy vészjelző csengő.
A férfi hatalmas szőrös ujjaival szétfeszítette az ajtót és visszamászott a negyedikre. Aztán rohanni kezdett a folyosón.
A lift zúgással fejezte ki ellenkezését, az ajtók rángatóztak, mintha elromlottak volna. Cujosi gyorsan kimászott a sérült liftből és megállt a folyosón. Egy pillanatig habozott. Aztán elővette a pokkekonját, betöltötte a japán-angol fordítóprogramot és óvatosan az amerikai után indult.
A lakosztályuk ajtaja nyitva volt. Cujosi belebeszélt a pokkekonjába: – Hello! Segíthetek?
A nő az ágyon ült. Épp akkor fedezhette fel a maneki nekot az utazótáskájában. Rémült tekintettel meredt a parányi macskára.
– Maga kicsoda? – kérdezte rossz japán kiejtéssel.
Cujosi hirtelen rájött, hogy a nő japán származású amerikai. Cujosi már találkozott néhány japán-amerikaival. Mindig gondot okoztak neki. Külsőre egész normálisan néztek ki, de a viselkedésük mindig bizarr volt. – Egy erre járó jóbarát. – mondta – Segíthetek valamit?
– Kapd el, Mitch! – mondta a nő angolul. Az amerikai kirontott a folyosóra és elkapta Cujosi karját. A kezei acélpántként fonódtak rá.
Cujosi megnyomta a pokkekonja segélykérő gombját.
– Vedd el tőle azt a számítógépet! – parancsolta a nő angolul. – Maga maradjon csak ülve! Meg ne merjen moccanni! – elkezdte átvizsgálni Cujosi tárcáját.
– Már elnézést kérek... – mondta Cujosi. A pokkekonja az ágyon hevert. Apró képernyőjén vörös szöveg futott felfelé, ahogy a gép hálózati segélykérések egész sorozatát küldte ki.
A nő angolul beszélt a kísérőjéhez. Cujosi pokkekonja továbbra is hűségesen fordított. – Mitch, hívd fel a helyi rendőrséget!
Mitch tüsszögni kezdett. Cujosi észrevette, hogy a szobában erős bay rum illat terjeng. – Nem tudok beszélni a helyi rendőrökkel. Nem beszélek japánul. – Mitch megint tüsszentett.
– Jó, akkor én hívom a rendőröket. Te bilincseld meg ezt a fickót. Aztán menj le a gyógyszertárba és az Isten szerelmére, szerezz valami antihisztamint.
Mitch egy darab műanyag kötelet húzott elő a zsebéből és Cujosi jobbkezét az ágy fejtámlájához kötötte. Könnyező szemét zsebkendővel törölgette. – Jobb, ha veled maradok. Ha macska került a csomagodba, akkor a bűnszövetkezet már tudja, hogy Japánban vagyunk. Veszélyben vagy.
– Mitch, lehet, hogy te vagy a testőröm, de lassan ellepnek a csalánkiütések.
– Ennek egyszerűen nem lenne szabad előfordulnia. – panaszolta Mitch a nyakát vakargatva – Az allergiáim eddig soha nem akadályoztak a munkámban.
– Menj csak le és zárd be az ajtót! – válaszolta a nő – Majd teszek egy széket a kilincs alá. Nem lesz semmi bajom. Neked most magaddal kell foglalkoznod.
Mitch kiment.
A nő elbarikádozta az ajtót egy székkel. Aztán a hotelszoba pasokonján felhívta a recepciót. – Itt Louise Hasimoto beszél, a 434-es szobából! Egy gengszter van a szobámban. Információs bűnöző. Megtenné, hogy kihívja a tokiói rendőrséget? Mondja, hogy küldjenek egy szervezett bűnözéssel foglalkozó egységet. Igen, azt. Csinálja meg. És a szálloda biztonsági embereit is riasztania kellene. Lehet, hogy nagy bajok lesznek. Siessen! – Letette.
Cujosi döbbenten bámulta a nőt. – Miért csinálja ezt? Miről szól ez az egész?
– Szóval Cujosi Simizunak nevezi magát! – mondta a nő, Cujosi hitelkártyáiból felpillantva. Az ágy végére ült és ránézett. – Maga valamiféle jakuza, ugye?
– Azt hiszem, óriási hibát követett el. – mondta Cujosi.
Louise mogorva arcot vágott. – Ide figyeljen, Simizu úr, most nem valamiféle jenki turistával van dolga. A nevem Louise Hasimoto, a Rhode Island-i Providence város helyettes államügyésze vagyok. – felmutatott egy személyazonossági mágneskártyát rajta nagy, hivatalos aranypecséttel.
– Örvendek, hogy találkozhatok az amerikai kormányzat egy képviselőjével. Kezet is nyújtanék, csak sajnos odakötöttek az ágyhoz.
– Ne adja itt az ártatlant! Észrevettem már a folyosón is, meg azelőtt lent a lobbiban, amikor feltérképezte a hotelt. Honnan tudta, hogy a testőröm intenzíven allergiás a bay rumra? Biztos ellopta az adatait az egészségügyi nyilvántartásból!
– Én?? Soha!
– Amióta csak felfedeztem magukat, hálózati embereket, egyre világosabbá válik minden! – mondta Louise – A legnagyobb bűnszövetkezet, amit valaha láttam! Először Providence-ben füleltem le egy szoftverkalózt. Volt egy óriási hálózati szervere meg egy rakás freeware mesterséges intelligenciájú keresőprogramja. Őrizetbe vettük és lefoglaltuk a keresőit, a katalógusait és indexereit... Még ugyanazon a napon kezdtek megjelenni ezek a macskák.
– Macskák?
Louise úgy emelte fel a maneki nekot, mintha egy élő angolnát fogna a kezében. – Ezek a kis japán vudumacskák. Maneki neko, ugye? Mindenhol ott voltak, ahová csak mentem. Egy porcelán macska a kézitáskámban. Három porcelánmacska az irodámban. Egyszer csak ott voltak az összes providence-i régiségbolt kirakatában. Még az autórádióm is nyávogni kezdett.
– Lerombolta a hálózat egy részét? Hogy lehetett ennyire embertelenül kegyetlen?
– Ez aztán szép, hogy épp maga panaszkodik erről! És mi van az én gépeimmel? – Louise felemelte nagydarab, fura amerikai pokkekonját. – Amint leszálltam a repülőről a Narita reptéren, azonnal megtámadták a PDA-mat. Több ezer e-mailt kaptam, és mindben macskák képei voltak! Túlterheléses támadás! Még az otthoni irodámmal sem tudok kommunikálni! A PDA-m használhatatlan!
– Mi az a PDA?
– Hát PDA, Personal Digital Assistant! A Szilikon-völgyben készült!
– Hát, ha ilyen ütődött neve van, nem csoda, hogy a mi pokkekonjaink nem állnak szóba vele.
Louise dühösen összevonta a szemöldökét. – Rendben van, nagyokos! Viccelődjön csak! Maga is bűnrészes egy rosszindulatú szoftveres támadásban az Egyesült Államok hatósági képviselője ellen. Majd meglátja! – szünetet tartott és végigmérte Cujosit. – Tudja, Simizu, maga egyáltalán nem hasonlít azokra az olasz maffiózókra, akikkel Providence-ben kell dolgoznom.
– Nem is vagyok gengszter. Soha nem ártok senkinek.
– Neeem? – Louise fenyegetően meredt rá. – Idehallgasson, haver, többet tudok a maguk módszereiről meg a fajtájukról, mint gondolná! Régóta tanulmányozom a bandájukat. Mi, számítógépes rendőrök még nevet is adtunk a magukfajtáknak. Digitális panarchiák. Szegmentált, sokközpontú, integrált befolyás-hálózatok. Mi van azzal a rengeteg ingyenes áruval és szolgáltatással, amit mindig kap?
A nő Cujosira szegezte az ujját. – Na mi van? Szokott ezekre adót fizetni? Be szokta vallani ezt a jövedelmet, ezeket a juttatásokat? Az a rengeteg ingyenes csomag külföldről! A kis házi sütemények, az ingyen ceruzák meg tollak meg matricák, a használt biciklik, a hasznos kis fülesek a tűzeset utáni kiárusításokról... Maga adócsaló! Maga kenőpénzből él! Megvesztegetésből! Befolyással való üzérkedésből! Mindenféle korrupt, fekete tranzakciókból!
Cujosi pislogott egyet. – Nézze, erről az egészről én nem tudok semmit. Én csak élem az életemet.
– Hát a maguk hálózati ajándékgazdasága teljesen aláássa a törvényes, államilag engedélyezett, szabályozott gazdaságot!
– Lehet, – mondta Cujosi szelíden – hogy az én gazdaságom jobb, mint a magáé.
– Ki mondja? – gúnyolódott a nő – Miért gondolná így bárki is?
– Azért jobb, mert mi boldogabbak vagyunk, mint maga. Mi a baj a jó cselekedetekkel? Mindenki szeret ajándékot kapni. Szent Iván napi ajándékot, újévi ajándékot, év végi ajándékot, esküvői ajándékokat. Ezeket mindenki szereti.
– De nem úgy, ahogy maguk japánok csinálják. Maguk teljesen odavannak az ajándékokért.
– Milyen társadalom az, amelyikben az emberek nem ajándékozzák meg egymást? Barbár dolog figyelmen kívül hagyni az egyetemes emberi érzelmeket.
Louise roppant dühösnek látszott. – Azt akarja mondani, hogy barbár vagyok?
– Nem akarok panaszkodni, – mondta Cujosi udvariasan – de hát odakötöztetett az ágyához.
Louise keresztbe tette a karját. – Jobb is, ha abbahagyja a panaszkodást. Sokkal nagyobb bajban lesz, ha megérkezik a helyi rendőrség.
– Akkor azt hiszem, elég sokat kell várnunk – mondta Cujosi – itt, Japánban elég lassú a rendőrség. Nálunk, sajnos, nincs annyi bűntény, mint maguknál, Amerikában, így a rendőrség se túl éber.
Az ágy mellett megszólalt a pasokon. Louise felvette. Cujosi felesége volt az.
– Beszélhetnék Cujosi Simizuval?
– Itt vagyok, drágám! – kiáltotta Cujosi gyorsan – Elrabolt! Odakötözött az ágyhoz!
– Odakötözött az ágyához? – Cujosi feleségének elkerekedett a szeme – Na ez már sok! Hívom a rendőrséget!
Louise gyorsan letette a pasokont. – Nem raboltam el magát! Csak őrizetbe vettem, amíg a helyi hatóságok megérkeznek és letartóztatják!
– És pontosan miért tartóztatnának le?
Louise gyorsan gondolkodni kezdett. – azért, mert bay rum arcszeszt öntött a ventillátorba, hogy megmérgezze a testőrömet.
– De azt nem én csináltam. És egyébként is, az nem is törvényellenes.
A pasokon megint megszólalt. A képernyőn fénylő, fehér macska jelent meg. Nagy, földöntúli szemeivel Louise-ra meredt.
– Engedje el! – parancsolta a macska angolul.
Louise felsikoltott és kitépte a pasokon zsinórját a falból.
Hirtelen kialudtak a lámpák. – Infrastrukturális támadás! – kiabálta Louise, és gyorsan bekúszott az ágy alá.
A szoba félhomályba és csendbe merült. A légkondicionáló is leállt. – Azt hiszem, kijöhet – mondta végül Cujosi, és a hangja visszhangot vert az elcsendesült szobában. – Csak áramszünet van.
– Nem csak az. – mondta Louise, miközben lassan kimászott az ágy alól és leült a matracra. A sötéttől valahogy intimebbé vált a kapcsolatuk. – Nagyon is jól tudom, mi folyik itt. Megtámadtak. Amióta tönkretettem azt a hálózatot, egy pillanatra sem hagytak békén. Azóta állandóan történnek velem dolgok. Rossz dolgok. De tömegesen. De persze soha semmi kézzelfogható. Semmi olyasmi, amit a bíróságon bizonyítani lehetne.
Felsóhajtott. – Ha leülök egy székbe, biztos van rajta egy rágógumi. Ingyen pizzát kapok, de olyat, amit nem szeretek. A kisgyerekek összeköpködik a járdát a házam előtt. Járógépes öregasszonyok kerülnek elém, ahányszor csak sietek.
A zuhanyozó magától folyni kezdett. Louise összerázkódott, de nem mondott semmit. A sötét, levegőtlen szoba lassan kezdett megtelni forró gőzzel.
– Nem tudom lehúzni a vécét – mondta Louise –, a leveleim elvesznek a postán. Ha elmegyek egy autó mellett, bekapcsol a riasztója. És megbámulnak az idegenek. Mindig ilyen kis dolgok. Sok apróság, de soha, egy pillanatra se marad abba. Olyasmivel kerültem szembe, ami nagyon-nagyon nagy és nagyon-nagyon türelmes. És mindent tud rólam. Millió keze és lába van. És ezek a kezek és lábak mind emberek.
A folyosóról dulakodás hangja hallatszott. Távolról hangokat, zavart kiáltozást hallottak.
A kilincs alá befeszített szék egyszer csak kettétört. Az ajtó kivágódott, és Mitch esett be rajta, a napszemüveg lerepült a szeméről. A szálloda két biztonsági őre próbálta elkapni. Mitch, aki összefüggéstelenül ordítozott angolul, rugdosva, rángatózva a földre esett. A biztonságiaknak dulakodás közben leesett a kalapja. Egyikük átkarolta Mitch lábait, a másik pedig gumibottal ütötte és bökdöste.
Nagy erőlködve felemelték Mitch-et és kivitték a szobából. A sötét szoba annyira tele volt gőzzel, hogy a biztonsági őrök észre sem vették Cujosit és Louise-t.
Louise a betört ajtót bámulta. – Miért csinálták ezt vele?
Cujosi szégyenkezve rázta a fejét. – Valószínűleg kommunikációs probléma.
– Szegény Mitch! A repülőtéren elvették a fegyverét. Mindenféle adminisztrációs problémák voltak az útlevelével... Szegény pasas, amióta velem találkozott, nincs szerencséje.
Valaki hangosan kopogott az ablakon. Louise ijedten összerándult. Végül összeszedte a bátorságát és elhúzta a függönyt.
Az ablak elé kábeleken és csigákon egy ablakmosó gondola ereszkedett le. Két ablakmosó állt benne, szép, szürke egyenruhában. Vidáman integettek, a kezükkel macskatappancsot formálva.
Volt velük egy harmadik férfi is, Cujosi bátyja.
Az egyik ablakmosó egy különleges kulccsal kinyitotta az ablakot. Cujosi bátyja bemászott. Felállt és gondosan megigazította a zakóját és a nyakkendőjét.
– A bátyám – magyarázta Cujosi.
– Maga mit csinál itt? – kérdezte Louise.
– Mindig a rokonokat szokták behozni, ha túszhelyzet van, – mondta Cujosi bátyja. – A rendőrség hozott ide helikopterrel, és leraktak a tetőn. – Végigmérte Louise-t. – Hasimoto kisasszony, még épp lenne ideje megszökni.
– Micsoda? – kérdezte Louise.
– Nézzen ki az utcára! – mondta Cujosi bátyja. – Látja? Hallja őket? Tömegesen érkeznek az emberek az egész városból. Mindenféle emberek, mindenki, akinek van valamiféle járműve. Utcai tésztaárusok. Biciklis futárok. Gördeszkás srácok. Pizzafutárok.
Louise kibámult az ablakon és felsikoltott. – Jaj, ne! Egy hatalmas, forrongó tömeg! Körülvesznek! Végem van!
– Nincs vége – mondta Cujosi bátyja elszántan. Másszon ki az ablakon! Szálljon be a gondolába velünk! Csak egy esélye van, Louise. Tudok egy helyet a hegyekben. Ott nincsenek számítógépek, nincsenek telefonok, semmi ilyesmi. – Elhallgatott. – Ott menedéket adnak a magunkfajtáknak. És tudom, hogyan juthatunk el oda.
Louise megmarkolta a zakója könyökét. – Megbízhatok magában?
– Nézzen a szemembe – mondta a férfi –, nem látja? Igen, persze, hogy megbízhat bennem. Nagyon hasonlítunk egymásra.
Louise kilépett az ablakon. A szél a hajába kapott, ahogy megragadta Cujosi bátyjának karját. A gondola gyorsan emelkedni kezdett és eltűnt a magasban.
Cujosi felállt az ágyról. Ha kinyújtózott, amennyire az ágyhoz kötözött keze engedte, az ujja hegyével épp elérte a pokkekonját. Magához húzta és a melléhez szorította. Aztán visszaült, és türelmesen várta, hogy valaki jöjjön és adja vissza a szabadságát.
posted by holist 19:11
